A bejegyzés frissült! Nóra könyve februártól lesz újra elérhető. A linket, ahol megvásárolható lesz, közölni fogom!
A Varázsfirka bloggerével, Nórával beszélgettem nemrég.
Most, hogy végeztél a vizsgáiddal, felszabadultabban veted bele magadat a blogolásba?
N: Persze! Már fizika jelei voltak a vizsgaundornak! 😀
Akkor most már sort keríthetünk a vendégposztra is, amit a Pink Dust-ra írnál. Milyen témát hoznál szívesen?
N: Örömmel írnék női sorsokról az irodalomban.
Hálás téma, de maradjunk a vidámabb sorsoknál, hogy ne szomorítsuk el az olvasókat. 🙂
N: Az irodalom eléggé pesszimista, inkább mint optimista, sajnos. De igyekszem azért! A másik téma, amiről régóta szeretnék írni, és passzolna a Pink Dust hangulatához: nagy szerelmek! Ezek mellett is rengeteg témaötletem van, és most már időm is lesz rájuk a vizsgaidőszak lezárultával. Az olvasóim biztos megérezték, hogy kissé elhanyagoltam a blogot.
Nem lehet egy blogger sem mindig a topon, szerintem legalábbis. Ennek ellenére tudtál hozni nemrég egy olyan anyagot, amit a Nők Lapja Café is kiemelt, ha jól tudom. Elég kemény az összefoglaló, amit a droggal élő írókról-költőkről hoztál össze.
Az írók az idők kezdete óta pumpálják szervezetüket különböző toxikus anyagokkal, legyen annak oka a nyomorúság, az unalom vagy egyszerűen az ihlet hiánya. Sokan még a bibliai Mózest is tudatmódosító használatával vádolták meg, mondván, hogy a beszélő csipkebokor nem lehet más, mint kábítószer okozta hallucináció. Sok írónak a kábítószer nem pusztán a csókot adó múzsa volt, hanem az alkotói folyamat szerves részeként szolgált.
N: Tényleg nem semmi! Némelyikük arcképét elnézve azért nem feltétlenül meglepő a dolog.
Én meg csak úgy simán nekiálltam könyvet írni! 😀
N: Komolyan?? Ez fantasztikus! Mi a téma?
Kettő van, az egyik fantasy a másik álom témájú. Utóbbihoz infot gyűjtök, előbbit már elkezdtem írni. De térjünk vissza rád, mert te már befejezted a könyved.
“A mindig vidám és álmodozó Yvone a megszokott izgatottsággal utazik el szeretett unokatestvéréhez, Skócia legbizarrabb falvába. De Cedric baljóslatú meglepetéssel az oldalán érkezik. Yvone-t eközben megtévesztő események árnyai üldözik és egy véletlen baleset folytán rálel egy titokban tartott, varázslatos helyre, ahol legmerészebb álmai elevenednek meg.
Nurd-völgy legádázabb ellensége, a sötét és gonosz Herzeloide Úrnő egy elveszettnek hitt tőrrel kívánja véghez vinni gonosz tervét. Megkezdődik a hajsza a tőrért alkimisták rejtvényei, egy őrült unokatestvér és vagy ezer kalandos, ám cseppet sem veszélytelen varázslat kövezte úton keresztül, amelyen egy kobold fiú, William szegődik Yvone útitársául.
Ám a számára kijelölt úton, Yvone-nak egyedül kell elindulnia…”
N: Egy ifjúsági fantasy-ről van szó, ami Yvone és az őrület tőre címmel született meg, és most ingyenesen letölthető, júliusban pedig már boltban is kapható lesz.
Nagyon jól hangzik a fülszöveg alapján és a borítója is aranyos!
N: Köszönöm! Én rajzoltam.
Nahát! 😀 És miért tetted ingyenesen elérhetővé?
N: Mert az a lényeg, hogy ismerjék az emberek, azt szeretném, hogy mindenkihez eljusson, akit érdekel a műfaj, nem az a fontos nekem, hogy pénzt keressek vele. A másik tervem, illetve ez már megvalósulni látszik, hogy hangoskönyv is lesz belőle, vakoknak és gyengén látóknak fogom felolvasni.
Nagyon nemes dolog. Köszönöm a beszélgetést és az ingyen könyvet is. 😀 A kedves olvasóimnak pedig itt van még egy kis csemege, Nórival készült egy interjú.
Valójában először pusztán kikapcsolódásnak szántam. Akkortájt kezdtem el a kötetet, mikor az angol emelt érettségimre készültem. A sok tanulnivaló mellett, mivel akkor éppen semmilyen sportot nem űztem, szükségem volt valamire, ami kikapcsol. Az alapmotívum, tehát a kulcsőrzők személye, illetve szerepe egy korábban elkezdett írásomból jött, ám azt végül nem éreztem igazán a magaménak, és abbahagytam. Majd egyik nap kapcsolgattam a televíziót, és az egyik csatornán éppen A koboldok varázslatos legendája című film ment, mely az egyik kedvencem. Ekkor döntöttem el, hogy írni fogok a koboldokról. Ez a film, akárhányszor ismételték is, mindig a képernyő elé szegezett. Mindig úgy éreztem, mikor néztem, hogy különleges kapcsolat fűz ehhez a történethez és ezekhez a lényekhez. Ebből fakad az is, hogy mindig is el akartam utazni Írországba. Lenyűgöző a kelta mitológia, melyre számos alkalommal támaszkodom a könyvemben is. Úgyhogy vehetjük akár isteni szikrának, vagy egyszerű időtöltésből és kikapcsolódásból adódó lehetőségnek az ötletet, de én úgy gondolom, sokkal inkább köze van ahhoz a gyermekkorom óta tartó szenvedélyhez, ami a koboldokhoz fűz.
Miből merítettél ihletet, illetve hogyan találtad ki a csodás tájakat, helyszíneket, lényeket?
Akár hiszed, akár nem, Jászberény csodás hely az ihletmerítéshez. Imádom, hogy minden lépésemet kíséri egy fa árnyéka. Azt hiszem, ez a város az alapja elsősorban Nurd-völgy jellemvonásainak is. A másik, ami számottevő lehet a tájaknál, hogy rengeteg regényt olvastam, nem csak fantasy-t, sőt azt mondhatnám, talán kevesebbet. A helyszínek nagy része a könyvben abszolút az én kitalációm. Doras falva, hol Yvonék vakációznak például egyáltalán nem létezik. A neve ír nyelven annyit tesz, mint ajtó. Ezt a nevet a koboldok és az emberek világát elválasztó kapuk ihlették, mivel Doras falvában rengeteg ilyen kapu létezik. Vagy például Nurd-völgy nevének története, ami még igen mulatságos. Emlékszem, a kádban feküdtem és bambultam, mikor megakadt a szemem a kád szélén álló tusfürdő nevén. Anyukám egyik specialitása, hogy soha nem hallott nevű tusfürdőket vásárol, és ennek akkor az egyszer hálát is adtam. A tusfürdő neve alatt csupa külföldi szó sorakozott, köztük egy „nürd” szó. Ebből született Nurd-völgy. Sokszor igazán megmagyarázhatatlan, honnan kap az ember ihletet. Néha úgy vélem – ugyanis hiszek a sorsban-, hogy ezek az apró jelek okkal kerülnek a látóterünkbe, és nagy jelentőségük lehet, ezért igyekszem mindig figyelni az apróságokra is, mert sosem tudhatom, mi mit indít el a fejemben, és végül milyen szerepe lesz a regényben. Persze sok-sok helyszín valójában is létezik. A Glamis-kastély, vagy a Beavatás kútja Portugáliában, ezek főleg a könyvtári véletlen kutakodásaimból származnak, de például a Glamis-kastély esetében tudatosan kerestem egy szellemkastélyt Skócia területén. A tündér és ismeretlenebb kobold fajok a kelta mitológiához híven szerepelnek, mint például a Skót házitündér. De sokszor engedtem el a fantáziámat, így például az én történetemben a koboldok nem apró lényekként szerepelnek. A növények nevei is teljesen a fantáziám szüleményei, de más mitológiákba is belenyúltam, melynek eredménye például Parázstoll a tűzmadár vagy Hullámhátú a tengeri ló.
Mintáztad valakiről, illetve valakikről a szereplőidet?
Tudatosan csak egyet. Nagynéném meg is lepődött mikor kiderült, hogy róla mintáztam a különc Fiona nénit, kinek érdekes gyógynövényei és furcsa, főleg spirituális dolgai vannak. Egyébként utólag, mikor már bennem is leülepedett a regény jöttem rá, mennyi mindent vittem bele a szereplőkbe magamból, és a közvetlen körülöttem, vagy pont, hogy tőlem nagyon messze élő rokonokból. Sokan kérdezték, hogy Yvone-t magamról mintáztam-e. Ebben az az érdekes, hogy Yvone sokkal inkább a páromra hasonlít, és William az, aki igazán közel áll hozzám személyiségben. Arra is utólag jöttem rá, hogy Filberto alakját, kinek Williammel való kapcsolata hibátlanul tükrözi az én valóságomat, apukám személye ihlette, akivel évek óta nem tartom a kapcsolatot.
Meddig tartott megírni a könyvet?
Érdekes, hogy a megírása nem tartott sokáig. Két hónap volt, mire leírtam az utolsó szót, ugyanis nem hazudok, ha azt mondom, hogy mikor nem tanultam, éjjel-nappal a könyvvel foglalkoztam. Még az elkezdett OKJ képzésről is kiiratkoztam az emelt érettségire való készülésre hivatkozva, csak hogy legyen időm írni a könyvet. Minden nap hétkor keltem, de akkor már ültem is a laptop elé írni. Aztán, mikor elkészült a könyv májusra, onnantól jött csak az igazi munka. Mert mikor írtam a történetet, egyáltalán nem kellett erőteljesen gondolkodnom, csak úgy szaladtak a betűk az ujjaim alatt, pedig nem használtam vázlatot, és tervem sem volt a történetre. Ma már tudatosabb vagyok a második kötettel, de akkoriban volt rá alkalom, hogy izgatottan hívtam fel a párom, hogy megöltem egy szereplőt, pedig nem is akartam. Végül jól sült el így vázlat nélkül is, mert minden egyes percét élveztem, mikor meglephettem saját magam, mert még én sem tudtam mi fog történni a következő oldalon. Az igazi munka a javítás volt, és ez tovább is tartott, mint maga a megírás. Ez a „tovább” pontosan fél év volt. Először azt gondoltam nekem is menni fog, de ha volt idő, amikor utáltam a könyvemet, akkor ez az volt. Ám szerencsére később segítőtársam is akadt, a legkedvesebb szerkesztő, Kriegel Zsófi személyében.
Hogyan szoktál írni, van valami sajátos módszered rá?
Az első könyvnél, mivel csak szórakozásnak szántam, nem vettem komolyan a készülődést. Csak fogtam a laptopot és gépeltem. Úgy emlékszem, még biztonsági másolatot sem készítettem róla. Most, hogy már a másodikat írom, tudatosabb vagyok. Vettem egy üres könyvecskét, vagyis kettőt. Az egyiket az ötletelésnek, ez tele van firkákkal és rajzokkal, hirtelen eszembe ötlött szavakkal és jellemrajzokkal. Ha valami eszembe jut, csak belefirkantom, és majd ha nyugodtan hazaérek, kidolgozom. A másikba pedig sorba írom a második kötet fejezeteit – már egészséges mondatokba foglalva-, abba nem férhet firka. Ezen kívül van egy kis narancssárga dobozom, melyekbe gyűjtöm az Yvone-csecsebecséket. Ez tele van megmaradt könyvjelzőkkel és borítótervekkel, kinyomtatott fejezetekkel, rajzokkal melyet egy-egy fejezethez készítettem. Ebből is látszik, hogy már sokkal komolyabban veszem, ahogy az írást is. A bevált módszerem, hogy nincs kijelölt napszak vagy óra, amikor írok. Van, hogy hetekig nem nyúlok a kis piros könyvhöz se az ötletelős füzethez. Úgy vélem ez az a korszak, amikor a képzelőerőm csendes megfigyelőként dolgozik, és később olyan gyöngyszemekre lel, mint egy ravasz módon bujkáló különleges tusfürdő név. A pihenés talán nagyobb része a szellemi alkotásnak, mint azt gondoltam. Tapasztalataim szerint, ha huzamosabb időt hagyok ki és nem kényszerítem magam az írásra, azt követően mindig sokkal többet és sokkal inkább említésre méltót alkotok, mintha minden nap leülök, és csak ülök és ülök a papír fölött. Egyébként a bevált módszerem, hogy most már tollal írok. Ez sokkal jobb, mint laptopon gépelni. Megvan a maga varázslatos hangulata, ami sok ihletet ad. Mellé mindig hallgatok zenét, főleg kelta és misztikus zenéket. Kedvencem Adrian Von Ziegler. Minden egyes fejezethez tudok párosítani tőle egy hangulatos melódiát.
Mióta írsz?
Ezt nem tudnám pontosan megmondani. Az írás nem volt része az életemnek, legalábbis nem ekkora, mint most. A fantáziálgatás viszont annál inkább, csak ezeket, főleg inkább mondókákat sosem írtam le. Nagyon hamar megtanultam olvasni. Rengeteg próza és versmondó versenyen szerepeltem, tehát a mesék és az olvasás mindig elsőrendű helyet foglalt el az életemben. Most is szavalok, csak most már esküvőkön. Az írás később jött, gimnazista koromban. Csak akkor meg a tánc volt a nagy szenvedélyem, és ez lerövidítette az írásnak szánt időt. De azért még így is találok, főleg irodalom órára beadott fogalmazásokat, melyeken jót kacagok, hogy hogyan is találhattam ki ilyet. Az egyik Lazulátoszról a lustaság istenéről szólt, nagyon mókás iromány. Viccet félretéve, minimális szerep jutott magának az írásnak. A képzelőerőmet inkább rajzolással fejeztem ki, mert ez a másik kedvenc időtöltésem. De mégis megírtam ezt a könyvet, mely a legnagyobb boldogság az életemben, ezért igyekszem nem kutakodni, honnan is jöhetett az ötlet vagy a motiváció, csak hálát adni, hogy volt erőm végigcsinálni, és hogy ez az erő kimeríthetetlenebb, mint amit bármivel kapcsolatban éreztem ez idáig.”
(Tóth Szilvia, ELTE)
